Létai Ferenc és Létai Ferencné Vas Zsuzsanna, a környei székhelyű Transintertop Kft. négykezes kamionsofőrje. A házaspár immáron 14 éve gyűri maga alá a kilométereket, jelenleg 3 milliónál tartanak. Sok kihívással kellett már szembenézniük, de nem bánták meg, hogy erre a közös útra léptek, és azt sem, hogy ezt a Transintertopnál tették.

– A kamionozás, ahogy én látom, ritka kivétellel, fertőzés útján terjed. Nálatok ez hogyan volt?

– Én már 20 éves korom óta, 1984-től hellyel-közzel ezt csinálom. Voltak kisebb kihagyások, de többnyire a volán mögött ülve kerestem a kenyerem belföldön, külföldön, volt benne minden – kezdi beszélgetésünket Ferenc.

– Édesapám „fertőzött” meg, aki 80 éves koráig kamionozott. Most 88 éves, szerencsére remekül van, és még ma is beül a volán mögé, igaz, már csak a saját kocsiját vezeti. Innét örököltem tehát a „hajlamot” – meséli.

 – A férjemtől „ragadt rám” a kamionozás iránti szenvedély – szövi tovább a gondolatot Zsuzsanna –, korábban a Magyar Postánál dolgoztam kézbesítőként. Néha elkísértem Ferit egy-egy külföldi útjára, és az egyik alkalommal kipróbáltam, milyen vezetni egy ilyen csodát. Meglepett, hogy milyen könnyű irányítani. Akkor és ott kaphattam el a „vírust”, ami engem is „megfertőzött”.

– Aztán az anyagiak is amellett szóltak, hogy érdemes pályát változtatnom, jól jött a több pénz, ugyanis a megörökölt családi házunkat, amiben ma is élünk, ideje lett volna felújítani, a testvéreket ki kellett fizetni. Az igazság mégis az, a legtöbbet az nyomott a latba, hogy ekkorra már úgy éreztem, túl sokszor maradtam otthon egyedül, és ebből úgy láttam a kiutat, ha én is ezt a szakmát választom. Megcsináltam a jogosítványt, de tapasztalat nélkül, főleg nőként egyedül nem sok esélyem lett volna akkoriban az elhelyezkedésre, no meg a cél amúgy is az volt, hogy együtt lehessünk – emlékszik vissza a kezdetekre Zsuzsanna.

– Hogy kerültetek éppen a Transintertophoz?

– Akkoriban még nehéz volt ide bekerülni, nem lehetett akárkiből kamionos, és a Transintertop legendásan jó hírű cég volt, csakis ajánlással volt esélyed a felvételre – mondja Ferenc. – Egy gyerekkori ismerősöm, barátom már a kezdetektől itt dolgozott, ő ajánlott be minket. Még ma is TIT-es, ma már a fiával egyetemben, négykezesek, apa-fia felállásban nyűvik a gumikat.

– Szerencsénk volt – egészíti ki a történetet Zsuzsanna –, a Transintertop tulajdonosa, Selmeczi Attila, mindig is pártolta a négykezes sofőröket, főleg, ha házaspárokról volt szó, így én ugyan még csak a próbaidőmet töltöttem a cégnél, de már a nejemet is felvették mellém, kezdőként. Azóta egy csapatot alkotunk. Október 22-én lesz 14 éve, hogy felváltva nyomjuk a pedált az utakon, körülbelül hárommillió kilométert gurultunk már kamionon ez idő alatt.

– 42 éves voltam, amikor megszereztem a kamionos jogosítványt – fűzi hozzá Zsuzsanna –, az ekkorra már felnőtté vált gyermekeim nagyon büszkék voltam rám. Az apósom aggódott értem kicsit, ami érthető is, hiszen, ha valaki, ő tudja, miről szól ez a szakma. Én a mai napig nem bántam meg, hogy így döntöttem.

– A kocsigazda rendszerben, gondolom van saját kamionotok?

– Több új autót is kaptunk már, a mostanit már csak mi hajtjuk, ha mi szabin vagyunk, akkor az autónk is pihen. Imádjuk, hiszen ez a második otthonunk, fel van szerelve mindennel, amire csak útközben szükségünk lehet – tévé, mikró, kis tűzhely, bár főzni menet közben szerencsére nem kell, mert azon túl, hogy minden hétvégét itthon töltünk, egy napot a hét közepén is itthon vagyunk. Havonta 20-23 ezer kilométer között megyünk, jellemzően egy-két nap szabadság mellett.

– Milyennek látjátok a TIT-es életet? Mi az, ami itt tartott benneteket a Transintertopnál?

– 14 év alatt sok mindent megéltünk már, voltak nagyon jó, és nagyon nehéz időszakok, ahogy mindenütt. Éppen ezért, azt gondolom, az ember hiába ugrál az egyik munkahelyről a másikra, mert ott is vannak problémák – ahogy nyilván itt is –, de ezeket valahogy mindig megoldottuk. Olyan még nem volt, hogy valamit ne lehetett volna orvosolni. Mi azt tapasztaltuk, mindig jó volt a vezetőség hozzáállása mindenhez, ha volt valami gondunk, bajunk, akkor azt elmondhattuk, és kerestek rá megoldást – mondja el a véleményét a cégről Ferenc.

– A kölcsönös lojalitás az alapja mindennek – folytatja Zsuzsanna. – Ahogy telnek-múlnak az évek, nekünk sem olyan egyszerű vállalni már bizonyos típusú feladatokat. Odafigyelnek ránk, kértünk és kaptunk is könnyített munkát, ami így, közel a nyugdíjhoz, egyáltalán nem mindegy. Szeretem, hogy itt segítenek abban, hogy a munkát, amit kapunk, azt el is tudjuk végezni. 50 felett már nem úgy tudsz spaniferezni, meg fölugrálni a platóra, mint a pályád elején. Bő egy év van még hátra a nyugdíjig, aztán hogy hogyan lesz tovább, ki tudja még! De már nagyon vonzó a pihenés.

– Egyébként mi azt láttuk – veszi vissza a szót Ferenc –, hogy akik elmentek a cégtől, azok közül sokan vissza is jöttek, mert rájöttek, hogy máshol sem könnyebb, itt pedig jó a csapat, az irodában is megtesznek értünk mindent, segítenek, amiben csak tudnak. Az irodába csak nagyon ritkán járunk be, esetleg, ha valamit meg kell személyesen beszélnünk a menetirányítóval, vagy időnként a cégvezetővel.

– Mennyire vagytok megelégedve a fizetéssel és hogy bírjátok éjjel-nappal együtt?

– Nem panaszkodhatunk, jól keresünk, főleg, hogy két fizetés megy egy kasszába. Egy szavunk sem lehet, nap mint nap együtt lehetünk, és még pénzt is keresünk– mondja somolyogva Ferenc.

– Eleinte voltak persze nehézségek a napi 24 órás együttlétből adódóan – válaszol kérdésemre Zsuzsanna –, de egy kamionban nem tudsz hova elbújni duzzogni, ezért nem érdemes sokáig ezt játszani, mert maximum kibámulhatsz órákon át az ablakon. Így, ha voltak is zörgések – azt pedig kár lenne tagadni, hogy voltak –, sohasem tartottak sokáig. Végülis egy profi mellé szegődtem, naná, hogy eleinte nem ment minden úgy, mint a karikacsapás. Ami neki rutin volt, azért én nap mint nap megszenvedtem. De szerencsére hagyta, hogy a magam módján szerezzek tapasztalatot. Már az elején bedobott a mélyvízbe, átadta a volánt, és szépen lefeküdt aludni. Így aztán nem kellett zavarban lennem, amikor nem mindig sikerült elsőre eltalálnom a váltón a 12 sebességfokozatból az éppen megfelelőt.
– Az azért sokat elmond minderről, hogy mi már több, mint negyven éve házasok vagyunk – fűzi hozzá Zsuzsanna.

– Hogyan szoktatok pihenni, kikapcsolódni?

– Fiatal mami vagyok – folytatja a beszélgetést Zsuzsanna –, három unokánk van, a legnagyobb 10 éves, a középső 9, a legkisebb pedig 7. Elképesztő gyorsasággal nőnek, és időnként úgy érzem, lemaradok róluk. Amikor csak tehetem, megyek értük az iskolába, igyekszem minél több időt velük tölteni.

– Hál’ Istennek, szeretnek nálunk lenni – teszi hozzá Ferenc –, az elektromos kisautóimmal imádnak játszani, de a nagy kamion valahogy nem igazán varázsolta el őket, úgyhogy lehet, hogy a szakmát már nem sikerül „továbbfertőzni”.

– Az én hobbim a terepjáróm, megyek vele, amerre látok: erdőbe, sárba, homokba. Élvezem a kihívásokat. A mostani már a negyedik, amit nyűvök. Lenyűgöz, hogy ezek a járművek mire képesek, tudni akarom, vajon fölmegy-e azon a hegyen, vagy sem. Persze Zsuzsika és az unokák is gyakran velem tartanak, ők a természetet csodálják hasonló módon: békáznak, gombásznak, gyönyörködnek a látványban, én meg bennük.

Cseh Teréz